Honvágy

Kint ült az udvar leghátsó szegletében. Szájában az el nem szívott cigaretta füstje gomolygott, lábával életet lehelt a tűzrakóhely hamujában néhány ördöggyermekbe.
Tekintete maga elé meredt, de gondolatai valahol a távoli homályban jártak.

Próbált érezni valamit... bármit... akármit... de mindhiába... Sikoltott az üresség benne, de jól tudta, hogy minden ember, kinek élete kártyavárként omlott össze, sokáig nem érezhet semmit.

Csak ült ott és rajzolt lábfejével szorgosan, egy szót sem szólt, nem minthogyha lett volna kihez szólnia.
Várta a pillanatot, amikor végre kitörölhette volna magából ezt a tompa semmi-séget, vagy azt, hogy megtölthesse ezt az űrt egy szivárvánnyal, vagy annak néhány szilánkjával.

Feltámadt a szél, belekapott a hajába, erősen megtépázta... de ez sem érdekelte.
Csak ült és rajzolt a lábfejével és arra összpontosított, hogy ne felejtsen el lélegezni. Bár kezdte azt érezni, hogy úgy kicsit könnyebb lenne... ha már nem fájna többé... ha már nem lenne több könny, fájdalom és magány.
Vágyott arra, hogy újra ott legyen... hogy a rózsaszín virágos fák tövében ülve újra szeressék és újra szerethessen.... ott, a Tündérkertben.
De a szél csak fújt, ő pedig ott ült a kertben és lábfejével tovább rajzolt a hamuba és arra figyelt, nehogy elfelejtsen lélegezni.

Vége

Meddig tart az "örökké szeretni foglak" állapota? Meddig tudod meg betartani az önmagadnak és a társadnak tett ígéretet? Meddig piszkálhatod fel a parazsat, hogy életben tarthass egy már nagyon régóta holt dolgot? Hányszor gyújthatod újra a tüzet kettőtök között? És hányszor hagyod, hogy neked kelljen tenned ezért a maszlagért? Meddig tűrheted, hogy ő csak álljon ígéretekkel szája szélén, miközben semmit nem tesz kettőtökért? Meddig kell önmagadat erősnek mutatnod és küzdened érte nap, mint nap?
Igen, Neked?! Miért nem veszel erőt magadon és rázod le ezt a meghalt szerelmet a válladról...., mert hidd el, úgy peregne le, mint egy tucat ólmos esőcsepp egy őszi délutánon. Kicsit  fájna, de utána sokkal, de sokkal könnyebb lenne. Minden sokkal könnyebb lenne.
És végre sasként szárnyalhatnál tovább az ég örökké kék égboltján, ahol már senki nem gátolna ebben.
Levethetnéd a láncaid, hogy visszatéress a magasba.
Begyógyulnának törött szárnyaid és elrepedt szíved is szép lassan...
Nem kell kitépned teleírt fejezeteket a lelkedből, csak halvány mosollyal a szád szélén pontot kell tenned a megkezdett mondat végére és néha visszaemlékezned a sok együtt töltött csodálatosra.
Engedd el, hogy könnyebb lehessen... És igen, tudom, el fog vinni egy óriás darabot a szívedből, de kit érdekel... már úgyis millió darabra törött... Hadd vigye a fájdalommal, a szenvedéssel és minden kínokkal együtt.
És holnap reggel talán arra ébredsz, hogy egy bús szerelmes helyett egy igaz sasmadár szárnyalhat vissza a magas ég felé, oda, ahová mindig is tartozott...

Igazán

Mi történik akkor, ha nincs elég időd?!
Mi van akkor, ha már érzed, hogy vasmarokkal fojtogat az idő?
Mit tudsz tenni?! Kihez tudsz fordulni?!
Miért akkor tűnik el minden "barát", amikor szükség lenne rájuk?
Mi motivál, ha már a gödör mélyénél is mélyebben vagy? Ki segít felkelni onnan?
Mit kensz az magadra reggelente, hogy elfedd a lefekvés előtti sós könnyek marta árkot az arcodról?
És miért neked kell a legmegértőbbnek lenned még ekkor is?
Mikor hullhatsz szilánkjaidra? Mikor adhatod fel egy kicsit?
Nem örökre, csak egy perce, hogy könnyebb legyen... Hogy végre a friss levegő átmossa a léghólyagocskáid. Hogy ne csak kapkodj oxigén után, hanem élvezd, hogy megtölt élettel és kifújhasd a meghalt időt magadból.
Mikor kapsz végre egy kis időt, hogy eltemethesd a könnyfakasztó fekete emlékeket...örökre... Hogy végre ne akadályozza lépteid és ne béklyózzon magához. Hogy ne kelljen a múltban élned és az emlékképekből takarót szőnöd megfagyott lelkedre. Hogy láss, érezz, szeress. A jelenben.
Mikor süt már ki a nap végre? Hogy csak becsukhasd a szemed és érezhesd a meleg sugarak lágy simogatását. Hogy végre más ember lehess. Hogy végre újra egészséges legyél!
Mikor múlik el a mély ránc az arcodról? Hogy ne kelljen már a kicsipkézett lelked nyomait is magadon viselned állandó emlékeztetésül, hogy nem vagy jól. Mert nem vagy jól...
Mikor lehetsz boldog? Mikor tűnik fel újra egy őszinte mosoly a szád szélén? Mikor éri el az öröm végre a szemed? Hogy önfeledt lehess. Hogy annyi idősnek érezd magad, amennyi vagy, vagy még kevesebbnek... Hogy ne kelljen még a rossz kedved miatt is bűntudatot érezned?
Mikor fújhatja ki a lelked a fáradt gőzt? Hol szabadulhatsz meg a láncaidtól? Hogyan tudod lebontani a tömör betonfalat, amit a pillanat tört része alatt húztál magad köré? Kiket engedsz be életed kertjébe, hogy behintsék a lelked szeretettel és elültessék a szebb jövő magvait?
Mennyit tehetsz Te? Hol kell kilépned a szétszakadt bábruhádból? És mennyi időd van minderre?

...Te tudod a választ?! ...mennyi idődbe telt megszülnöd a bölcsességet mindehhez?!

Szerelem

A szárazra szikkadt asztal közepén még mindig ott hevert az a csorba bögre a terasz egyetlen és nem túl szívet melengető díszeként.
Évek óta senki nem nyúlt ehhez a bögréhez. Úgy tekintenek rá, mintha oda lenne ragasztva... Senki nem meri megfogni és kidobni vagy nemeslelkűen megragasztani.
Éppen valaki körbetörli, ha amúgy is ott van dolga a teraszon és nagyon zavarja a szmogharmatból alászállt vékony, puha porréteg.
Most, hogy a nyári eső halkan elkezdte felkavarni a pohár alján ezt a harmatkönnyű fátyolréteget, mintha egy kicsit megváltozott volna maga a bögre is.
Halkan kongatták cserepét az esőcseppek.
Furcsán visszhangoztak az erkélyen.
Miközben a muskátlik már erősen hajlongtak és pukkedliztek az esőnek, ez a szegény csorba bögre csak ült ott az asztal közepén.
Megérezte a belényomott csikkek által ejtett sebek mélységét is.
Lassan megtelt vízzel és elkezdett lefolyni az oldalán, végig az oldalán lévő virágmintázaton, erezetet rajzolva arra.
Lágyan megérintette ez a csodás meleg valami. Érezte, hogy végre önmaga lehet egy percre.
Betöltheti eredeti szerepét és megtelhet ezzel a csodás áttetsző, kellemesen meleg folyadékkal.
Azt várta, hogy ez az eső örökké tartson és mindig teli legyen a belseje, hogy sose kelljen többé kiszáradnia a perzselő napon...

Ám eltelt néhány nap, az eső elállt.
Valaki a vihar utáni takarítás során kilöttyintette a benne felhalmozódott vizet és akárhogy is sikoltott ez ellen, nem tudta megakadályozni.
Csorbultan ücsörgött hát tovább és újra molekuláig kiszáradva várta a kiadós nyári harmatzáport, hogy az lehessen, aminek teremtetett erre a világra. Egy bögre, egy igazi bögre.
Tudta, hogy az eső jóbarátja, neki nem számít az a kis csorbulás a szája szélén.
Ő úgyis megcsókolja és föltölti derűs, életet adó nedűvel és vele végre önmaga lehet, hacsak egy percre is.

Válaszok nélkül

Nyakig betakarózva, 2 nadrágban és egy vastag kötött kardigánban is átfagyva reszketett az ágyában.

Az ólmos vasradiátor már 24 fokra fűtötte a szobát, de továbbra sem múlt a hidegség.

Láza nincs, evett, már amennyit sikerült… Ivott is, bár a fehér bor csak táplálta a szomjúságérzetét.

Fájt a feje, tompa volt, csak nézett ki a fejéből.

Egyre nőtt és nőtt benne az üresség és a magány.

Az életkedv elszállt, a bú itt maradt.

Áthűlt a lelke is ebben a nagy hidegben, a szomorúság ölelő markában.

Azon tűnődött, hogy mennyit változott a világ körülötte, hogy mennyire más lett benne ő maga is.

Hogy mennyire, de mennyire megváltozott minden és mindenki.

Néha teljesen megállt minden, rezzenéstelenné vált, nem telt az idő, még a homokszemek sem peregtek tovább a homokóra mancsos üvege mögött.

Azt hirtelen továbbugrott minden, egy más állapotra… és sehogy sem lehet visszakeresni a két képkocka között eltelt perceket.

Most is így alakult…

Azon járt az agya, hogy mi az, amit elszalasztott, hogy mégis mi a franc történt miközben ő ő volt és a világ is csak zakatolt a maga kis monoton menetében.

Mégis minden kicserélődött és átalakult.

Ez az érzelmi sivárság csak meddő táptalaj a gondolkodáshoz és a fejlődéshez.

Ragacsosan magához szorította és nem engedi és akármennyire is próbálna előre haladni, egyszerűen nem tudott.

Érezte, ahogy darabokra szakadt lelke a világ négy égtája szerint szétszórva hevert.

Mindenki rúgott egyet beléjük, amikor a koszos utcán elsétált mellettük, mint egy törött sörösüveg maradványaiba.

Egyre messzebb és messzebb kerültek egymástól és már nincs az a szél, ami újra egy helyre fújná őket.

Ez okozhatta azt a nagy magányt, a lélekmorzsák hiánya.

Kikopott a jóság is ezek elszállásával. Csak csörömpölt a bádogszíve, olajozatlanul, kiszáradva.

Hallgatta ezt a tompa zajt, ami már szinte eggyé vált az óramutató kattogásával.

Pislogott, levegőt vett, pislogott… majd megfordult az ágyon és csöndben tovább haldoklott…

Szilveszter éjjel

Szilveszter éjjele van...
Szürcsölgetem a kávém az alumínium dobozkából, próbálom betakargatni magam a sálammal, hogy ne fagyjak jéggé és számolgatom a munkaórákat, amik még az éjjelről maradtak.
Összegzem, hogy mi jót tettem ebben az évben és mi az, amit kegyetlenül elrontottam.
Körülöttem néma csend, néha egy-egy kósza petárda durran csak, aztán az is elalszik csendesen.

Gyorsan elhussant ez a 365 nap... Akár egyetlen kósza perc.
Most újra itt vagyunk egy rétest sütünk, lencsét főzünk és elmossuk a pezsgős poharakat a szekrényből, amit talán csak ma éjjel használunk és soha többször.
Ráállunk a mérlegre, attól rettegve várjuk a karácsonyi plusz kilók eredményét, hogy nehogy körbeforduljon  a mérleg számlapja alattunk a nagy evészetek után.
Örömkönnyek a szemekben, hála a szívben, boldogság a lélekben.

Igen, talán ezt kellene éreznünk. Talán nem... Ezt senki sem tudhatja igazán. Csakis te!

Ez az év számomra a nagy csalódások és nagy ráébredések éve volt.
Elveszítettem nagyon sok számomra fontosnak hitt lényt, de tompa helyüket újabbak foldozták be.
Ráébredtem közben arra, hogy egy bátor ember vagyok és nem kell mitől tartanom, mert az egyetlen félnivaló a lelkem mumusaival vívott harcban való vereség látképe csak.

Büszkeséggel tölt el, hogy életemben először vallottam szerelmet (sikerrel) ;) és lettem fülig szerelmes, visszavonhatatlanul.

Így most itt tömbbé fagyva, könnyekkel a szememben bízom benne, hogy mindenkiben hasonlók peregnek le, átértékelődik az a 3és fél század nap és megtelnek a szívek örömmel és köszönettel, mert akármilyen rossz is volt ez az év, mindig adott egy új esélyt tiszta lappal indulni a gyötrelmek után.
___
Ezt találtam valahol, ez az én lélekbonbonom és pezsgőm neked szilveszter alkalmából.
Kívánok boldog, békés, sikerekben és felejthetetlen emlékekben gazdag, áldott új esztendőt!


"... és mint láthatják a gömb még mindig félúton van felfelé. Talán így akar nekünk jelezni, mielőtt pezsgőt bontunk és az új évet ünnepeljük.Hogy álljunk meg és emlékezzünk a mögöttünk álló évre. Hogy emlékezzünk a sikereinkre és a kudarcainkra, a megszegett és betartott ígéreteinkre. Arra, amikor a legjobb kalandokban volt részünk, és amikor bezárkoztunk, hogy elkerüljük a csalódásokat. Valójában erről szól a szilveszter. Kapunk még egy esélyt. Hogy megbocsássunk. Hogy jobbak legyünk, többet adjunk, többet szeressünk, éljünk. És ne töprengjünk azon, mi lett volna ha, örüljünk annak, ami jönni fog. Amikor éjfélkor leeresztjük a gömböt, fogadjuk meg, hogy jobban odafigyelünk egymásra. Jót adjunk. És nem csak ma éjjel, hanem egész évben (...)

A világon sok olyan dolog van, ami felett nincsen hatalmunk: földrengések, árvizek, valóságshow-k. De a döntés sokszor a mi kezünkben van, legyen szó megbocsátásról, önzetlenségről vagy újrakezdésről. Mert csak egyvalami tudja kiűzni a magányt az életünkből, a szeretet, a szeretet minden formája. Reményt ad, hogy bízzunk az újévben. Számomra erről szól a szilveszter éjjel, a reményről..."

Lövészárok

-Tudod, nem futhatsz el a problémáid elől... Mostmár nem. Eleget menekültél és tudod, hogy miért?! ... Látod, én tudtam..., tudtam, hogy nem találsz választ magadban. Most is ott kotorászol az emlékeid között és minden egyes apró megsárgult jegyzetlapot átnézel, de így sem lelsz megoldást - mondta és nagyon kortyolt a whisky-s poharából, fújt egy füstgömböt a fekete szobába és mélyet sóhajtott.

- Tudom, hogy fáj és azt is, hogy oka van. Minden percben menetelsz előre, mint szorgos katona, várod, hogy valaki egyszer hátba verjen, hogy "Igen, fiam, ezt gyönyörűen csináltad". De ez még nem most lesz... Menetelned kell tovább, előre.
S tudod, ha nem állsz meg pihenni, feltölteni a kulacsod és elmerengeni a pillanatban, akkor ki fogsz fáradni és a csatában kimerült leszel, aztán egyszercsak hulla... és senki nem fogja tudni, hogy ki voltál és hány embert mentettél meg a háborúban eddig.
És tudom, hogy éjszakánként rád tör a kámforos illatú magány, még akkor is, mikor tudod, hogy odahaza vár a kedves.

Mész előre, mint a faltörőkos, eltemeted magad a semmiben és úgy érzed, menten leszakad a vállad a teher alatt, mert már nem bírod, már nem vagy képes menni és cipelni és még többet és mindig sokkal többet vállalni és aztán valahogy mégiscsak újra ott vagy, ahol kezdted.
Ördögi kör ez, fiacskám....
S amikor egyedül maradsz az a sok teher felgyűri az ingujját, a tenyerébe köp és arcon vág... Ugye, te is ezt érzed most? Nagyot csattant, mi?
Látod, nem kell megijedni.
Csak ülj le és pihenj. Élvezd ezt a percet, mintha ez lenne az utolsó.
Írjál egy levelet haza, hogy még mindig perzselő lánggal szereted Őt és soha el nem hagyod, mert nem fogod.
Ezt Ő is tudja...
Megjártad a poklokat és otthon, vele maga lesz a földi paradicsom a létezés is.
Írd meg neki, hogy akkor már nem fog fájni a hátizsák húsba vájó pántja, a szimatszatyor, a gépkarabély szorítása a mellkasodon és semmilyen lelki szemét sem.
Tudnia kell, hogyha vége a háborúnak, te ott leszel neki, hogy megvigasztald az elmulasztott percek miatt, s ő ott lesz neked, hogy befoldozza a háború nyomait a testeden és a lelkeden.
Éreznie kell, hogy szereted.
Tudja is, ne aggódj.
De erre a levélre neked nagyobb szükséged van... Mert reményt ad, hogy holnap is felkelj és kimenj a lövészárokba, mert tartani kell a frontot...

Aztán túlélsz mindent, a háborút, hazamész, hozzá, a kedveshez...
Kapsz egy plecsnit a melled fölé, hogy "szép volt, fiam, gyönyörűen csináltad, csak így tovább".
És amikor átveszed tudni fogod, hogy sosem az számított, hogy hány embert mentettél meg harc közben és hány csatát előztél meg, hanem az fog számítani, amit a halálos ágyadon érzel... mert ha megírtad azt a levelet, akkor elmondhatod, hogy azzal éltél le egy életet, aki a lelked másik fele volt és tudta, hogy szereted és Ő még akkor is, ott is örökre szeretni fog téged.
Ez számít, drága fiam, semmi más...

Úgyhogy menj vissza a sátradba és lefekvés előtt írj egy pár sort. Aztán aludj, mert holnap áttörjük az ellenséges frontot és győznünk kell...